Tózsa-Rigó Attila
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1916-os dél-tiroli offenzívája
Előzmények
Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése számára az 1915 második felében lezajló katonai események lehetőséget nyújtottak arra, hogy 1915–1916 fordulóján átértékeljék a főbb stratégiai irányvonalakat. Az előző évben német és bolgár segítséggel elfoglalták Szerbia nagy részét, az 1916-os év elején pedig Montenegrót és Albánia jelentős területeit. Az év végén az orosz fronton is viszonylagos nyugalom uralkodott. Ennek következményeként a hadvezetés figyelme a délnyugati vagy másként olasz front felé fordult.
Az 1916. március 13–16. között zajló, 5. isonzói csata méreteiben jóval elmaradt a korábban az Isonzó térségében végrehajtott olasz áttörési kísérletekhez képest. A sikertelen gyalogsági rohamokat hamar leállították az olaszok, így a korábbi csatákhoz képest valóban „elenyésző” veszteséget szenvedett mindkét fél.1 A néhány napon belül megszakított támadás hozzájárult Franz Conrad von Hötzendorf osztrák-magyar vezérkari főnök meggyőződéséhez, miszerint az olasz erők kimerültek az 1915 májusa óta folyó harcokban.
Conrad ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy elővegye régi, még a háború előtt kidolgozott tervét, amely az olasz hadsereg megtörését célozta. Elképzelése szerint az olaszokat nem az Isonzónál kellene megverni, hanem egy Tirolból kiinduló offenzívával kell csapást mérni az Olasz Királyság haderejére. Míg a háborút megelőzően ezt a támadást inkább egy megelőző csapásként képzelte el, addig 1916 elején megváltozott a tervezett támadás stratégiai célja. A háború harmadik évében egy Tirolból kiinduló offenzívának az volt a célja, hogy az osztrák-magyar erők, a magashegységi térségben áttörve kijussanak a Pó-alföldre és ilyen módon támadják hátba az Isonzónál álló olasz erőket. Hosszú távon pedig egy ilyen stratégiai sikernek – Conrad elképzelése szerint – az lett volna a következménye, hogy az egykori szövetséges Olasz Királyság az elszenvedett vereség hatására békét köt és felhagy a Monarchia elleni katonai műveletekkel. Az ennek köszönhetően felszabaduló osztrák-magyar erőket pedig be lehetett volna vetni a keleti fronton.
A Dél-Tirolból tervezett támadó hadművelet a hangzatos Strafexpedition, azaz büntetőhadjárat elnevezést kapta. Ez arra utalt, hogy az Olasz Királyság egészen 1915-ig a hármas szövetség tagja volt, azaz a Monarchia szövetségesének számított. Bár Olaszország hatalmi érdekei az 1910-es évekre már döntően szembenálltak a dualista Monarchia érdekeivel, a Központi Hatalmak propagandája az 1915-ös olasz belépést az Antant oldalán árulásként igyekezett beállítani. Ezt a „köpönyegfordítást” volt hivatva megbüntetni az 1916-ra tervezett offenzíva. Conrad tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a Monarchia korlátozott erőforrásai nagymértékben behatárolják egy ilyen hadművelet lehetőségeit. A tervezés során felmerült a német segítség lehetősége is. A délnyugati fronton történő közvetlen német beavatkozás több szempontból sem volt kivitelezhető. Egyrészt a Német Birodalom nem volt hadiállapotban az Olasz Királysággal, a német hadvezetés még 1915 nyarán hangsúlyosan kijelentette, hogy nem kíván beavatkozni az olasz fronton.2 Másrészt pedig maga az osztrák-magyar politikai és katonai vezetés is arra azon az állásponton volt, hogy ebben a térségben saját erőkkel kell győzelmet aratni. Mindennek ismeretében Conrad megpróbálta rávenni Erich von Falkenhayn német vezérkari főnöket, hogy csoportosítsanak át német hadosztályokat a keleti frontra, hogy azok felváltsák az ott harcoló osztrák-magyar erők egy részét, amelyeket így át lehetett volna dobni az olasz hadszíntérre. Falkenhayn azonban azon a véleményen volt, hogy még ha sikerrel is járnának a Monarchia csapatai, ez akkor sem vonná maga után Olaszország kiválását a háborúból, mivel az olasz csapatoknak jelentős stratégiai tere volt a visszavonulásra az ország középső régiói felé.3 Conrad eltökéltségét ez sem ingatta meg, német segítség nélkül is bele akart vágni az offenzívába.
Előkészületek
Az osztrák-magyar vezérkari főnök már 1915. december elején beterjesztette az Olaszország elleni támadás tervét a Monarchia hadsereg-főparancsnoksága elé. Visszatérve az erőforrásokra, a tervezés során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem az anyagi eszközök (főként a szükséges fegyverkészletek) előteremtése, hanem a támadáshoz szüksége emberanyag biztosítása jelenti a fő problémát. A hadsereg-főparancsnokság hadműveleti osztályának Olaszország-referense, Karl Schneller ezredes kalkulációja szerint 14 hadosztályra volt szükség a sikeres offenzívához. Ennek előteremtését leginkább a többi (főként a keleti) front meggyengítésével érték el. A frontok közötti erőforrás-megosztás volt az Osztrák-Magyar Monarchia (és a Német Birodalom) egyik legjelentősebb problémája a világháború során. Ennek a kényszerhelyzetnek az 1916-os offenzíva során is nagy jelentősége volt.
A Monarchia hadvezetése 1916 januárjában zöld utat adott az offenzívához. A katonai szakértők szerint a magashegységi környezetben legalább négy-ötszörös fölényt kellett kialakítani. A támadáshoz eredetileg tervezett mintegy 200 ezer katonából két hadsereget állítottak fel. Az előkészítés során rögzítették a parancsnoklási viszonyokat, kiadták a parancsokat a szükséges lövegek, ellátmány és minden hadianyag biztosítására. A tervezés során azonban furcsa módon nem kellően vették figyelembe a magashegységi viszonyokat, amelyek alapvetően határozták meg a logisztikai bázis kialakításának a körülményeit. Ez annak fényében még inkább megdöbbentő, hogy a terveket hadműveleti szinten olyanok dolgozták ki – köztük Conrad is –, akik széles körű tapasztalatokkal bírtak az adott hadműveleti térségben.5
A földrajzi viszonyok mellett a felkészülés során szintén nagy jelentősége volt az időjárási körülményeknek. A megindulási körzetekben jellemző szélsőséges időjárási körülmények miatt rendkívüli erőfeszítésbe került a csapatok felvonultatása az alpesi hadszíntéren. A létfontosságú tüzérségi támogatás miatt elsődleges szerepe volt annak, hogy a lövegek elfoglalják a pozíciójukat. A már a háború elején is használt 30,5 cm-es mozsarak mellett a később hadrendbe állított 35 cm-es ágyúkat, valamint a 38 és 42 cm-es tarackokat például a Folgaria és Lavarone közötti 1500 méter felett fekvő fennsíkon gyakran lavinák által veszélyeztetett szakaszokon kellett állásba vontatni. Bár a csapatok jelentős része március végére elérte a megindulási körzeteket, az időjárás további problémákat állított a két osztrák-magyar hadsereg elé. A tiroli régió általános időjárási jellemzőihez képest nem meglepő módon, még áprilisban is nagy mennyiségű hó esett a felvonulási és a megindulási térségekben. A hó vastagsága a hónap első felében helyenként még elérte a két métert.6 A logisztikai bázis biztosítása során külön problémát okozott, hogy Tirolban csupán Trientig (ma Trento) volt kiépítve duplavágányú vasútvonal, ráadásul az álcázás miatt elsősorban éjjel lehetett csak déli irányba szállítani a csapatokat és a hadianyagot.
A támadás megvalósítására létrehozott és Jenő főherceg parancsnoksága alá rendelt hadseregcsoport a 11. hadseregből (Viktor Dankl, május 1-étől vezérezredes, 103 zászlóalj, 811 löveg), valamint a 3. hadseregből (Kövess Hermann vezérezredes, 89 és fél zászlóalj, 245 löveg) állt. A két hadsereg összesen közel 157 ezer ember vonultatott föl.7 A támadó csapatokban szolgáló tiszteknek és legénységnek mintegy egyötöde, egyhatoda volt magyar katona.8
A szemben álló olasz 1. hadsereg 114 ezer katonával rendelkezett. A védőket segítő terepadottságok miatt azonban a fennálló mintegy másfélszeres létszámbeli fölény messze nem tűnt kielégítőnek egy sikeres offenzívához. Jelentősebb előny volt osztrák-magyar oldalon, hogy tüzérségben, a közepes- és nehéz lövegek terén sikerült biztosítani a kétszeres, illetve a neuralgikus szakaszokon a háromszoros fölényt.9 A támadók nehézségeit viszont tovább fokozta, hogy az olaszok előtt nem maradt titokban a Monarchia támadási szándéka, és Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök már április vége óta folyamatosan erősítéseket küldött a térségbe.
Az utánpótlási nehézségek mellett az is komoly problémát okozott, hogy az egyébként is túlbürokratizált osztrák-magyar hadvezetés némileg mostohán kezelte a tiroli támadás ügyét. Paradox módon még az a Conrad sem látogatott el a hadszíntérre, akitől egyébként a tiroli támadás ötlete származott. A vezérkari főnök sokkal inkább a balkáni eseményekkel és személyi ügyekkel volt elfoglalva. Utóbbiak közül az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy a Monarchia vezetése a trónörökösnek, Károly főhercegnek kívánta biztosítani a hadsereg-főparancsnokság vezetését. Conrad ezt mereven elutasította. Végül kompromisszum született, és Károly a XX. hadtest vezényletét vette át.
Közben a katonákat próbálták felkészíteni a magashegységi harcokra. Többek között az egyes alegységeknek tanfolyamokat tartottak, különösen olyan egységek számára, amelyek még nem harcoltak ilyen környezetben. Így a 11. hadseregnek egy Trientben 1916. május 8-án kelt parancsa szerint a géppuskás szakaszok kiképzésére külön hangsúlyt kellett fektetni. A parancsban kiemelik, hogy a géppuskásoknak biztosítani kell a környezethez szükséges speciális felszerelést is.10 Egy két nappal korábbi parancs a hadianyag szállítása mellett szintén kiemeli, hogy a megfelelően képzett személyzetet is biztosítani kell a kulcsfontosságú géppuskás szakaszok számára.11 A legénységi állomány moráljának az erősítésénél még azt is kiemelték egy – már az offenzíva során keltezett parancsban – hogy milyen nagy jelentősége van a katonák vallásos nevelésének.12
A támadást eredetileg március 20-ra tervezték. Könnyű belátni, hogy a hadvezetés által januárban megadott „zöld jelzéshez” képest a márciusi időpont már önmagában is némileg irreális tűnik. A logisztikai nehézségek és főként az azokat befolyásoló időjárási körülmények miatt többször is elhalasztották a támadás időpontját. A közel hat hetes várakozás után május közepén kínálkoztak olyan viszonyok, amelyek közepette megkezdhették a támadást a sok szakaszon március vége óta várakozó csapatok.
Végül május 15-én megindult a rég várt támadás. Ezzel megkezdődött az első világháború legnagyobb szabású olyan támadó hadművelete, amelyet magashegységi térségben indítottak.
A támadás első szakasza
A két támadó seregtest közül a 11. hadseregnek döntően az Adige- és a Brenta-völgy közötti szakaszon voltak a megindulási körzetei. A 3. hadsereg a 11. balszárnyán, attól észak-, északkeleti irányban foglalta el állásait. A 11. hadsereg jobbszárnyát a VIII. hadtest (három gyaloghadosztály; Viktor von Scheuchenstuel gyalogsági tábornok) alkotta, középen a trónörökös XX. hadteste indult támadásra (3. „havasi gyopár” és 8. császárvadász hadosztály), végül a hadsereg balszárnyán a III. hadtest (három gyaloghadosztály, Joseph Krautwald gyalogsági tábornok) helyezkedett el. A III. hadtesthez csatlakozva, a 3. hadsereg balszárnyán a XVII. hadtest (egy gyaloghadosztály, két hegyi dandár; Karl Křitek tábornok) támadt. Ezen seregtest mellett a 3. hadsereg kötelékében még az I. hadtest (három gy.ho.; Karl von Kirbach tábornok) és a XXI. hadtest (két ho.; Kasimir von Lütgendorf tábornok) vett részt az offenzívában.
A támadás előkészítéseként osztrák-magyar felderítő, harci járőrök már május 14-én éjjel számos helyen átvágták az olasz drótakadályok első vonalát. A tüzérségi előkészítés rövid, mindössze két órás volt, azonban rendkívül intenzív erővel rombolta az olasz állásokat. Csak a Folgaria–Lavarone térségben 370 közepes és nehéz löveget koncentráltak. A legnagyobb kaliberű ágyúk a 30,5 cm-es Škoda-mozsarak és a 38-as tarackok voltak, valamint bevetettek néhány 42 cm-es tarackot is. A tűzvezetési rendszer rendkívül hatékony volt, ennek egyik jól működő módszere volt, hogy az osztrák-magyar légjáró csapatok repülői koordinálták a lövegek tüzét.13 Ennek egyik híres példája volt a Caldonazzoi-tó partján felállított, „der lange Georg” (hosszú, vagy nagy György) névre keresztelt 35-ös ágyú, amelynek a tüzét egy a perginei reptérről felszálló Taube típusú felderítő gép irányította Asiago városának lövetésekor.14
Az ismert erőviszonyok fényében némileg meglepő, hogy az osztrák-magyar erők a támadás első szakaszában jelentős sikereket értek el. Az első napokban Roveretótól délre támadó VIII. hadtest, valamint a Sugana-völgyben előretörő XVII. hadtest érte el a legjelentősebb sikereket, több helyen meglepve és az első vonalakból kiszorítva az olasz védelmet. Néhány napon belül a teljes támadási szakaszon „mozgásba lendült” a front, az olaszok sorra veszítették el a magaslati pontokat és a völgyekben kiépített állásokat is, valamint kénytelenek voltak feladni a még a háború előtt kiépített záróerődjeiket is (többek között a Forte Verenát, a Campolongót és a Campomolon erődöket). Az osztrák-magyar csapatoknak szinte az összes támadási körzetben sikerült kivetnie az egyébként elszántan védekező olasz erőket állásaikból. Csupán néhány helyen, így például a Pasubión akadt el a támadás.15
A védekező olaszok több helyen kisebb ellenlökéseket is végrehajtottak. Erre találunk példát a 11. hadsereg dokumentumai között. Eszerint május 24-én egy közelebbről meg nem határozható szakaszon az olaszok megadást színlelve, feltartott kézzel közeledtek az osztrák-magyar állásokhoz. Majd meglepetésszerűen kézi gránátokkal támadták meg az osztrák-magyar csapatokat. Az ott állásban lévő ezred 70 embert veszített, köztük tíz halottat. A kissé propaganda hangulatú jelentésben „a világtörténelemben példátlan hűtlenséget tanúsító” olaszokkal szemben ezután erős fenntartással kell kezelni a megadásra vonatkozó jelzéseket.16
Az elkövetkező napokban különösen a XX. hadtest és a III. hadtest együttműködése bizonyult sikeresnek. A „trónörökös hadteste” az offenzíva ötödik napján elérte első hadműveleti célját, az Astico-völgyet, ezzel először csillant fel a remény, hogy az osztrák-magyar erők valóban ki tudnak törni a Pó-síkságra. A továbbiakban az volt a központi kérdés, hogy a támadók üldözőbe vegyék-e a visszavonuló olasz csapatokat, vagy inkább módszeresen foglalják el az ellenség által részben kiürített területeket. A hadvezetés az előbbi verziót erőltette. A látszólag taktikai dilemma mögött egy jelentős logisztika probléma húzódott meg. Az előrenyomulás során ugyanis a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy az előretörő gyalogság mögött megfelelő ütemben tudják biztosítani a tüzérség szállítását. Az erősen szabdalt terep, a szakadékok leküzdése rendkívüli módon lassította a lövegek mozgását, mivel először le kellett vontatni az ágyúkat a magaslati pontokról, majd fel kellett húzni egy újabb magaslati pontra. Mindez hatalmas erőfeszítést követelt meg az egységektől.17
A császári és királyi csapatok továbbra sem a völgyekben nyomultak előre, hanem mindig a taktikai szempontból előttük álló magaslati pontokat igyekeztek először elfoglalni. Dankl, a hadseregcsoport-parancsnokság akaratával szemben foglalt állást és az üldözés helyett a módszeres előrenyomulást választotta. A vitában azzal érvelt, hogy az első napok is bebizonyították, hogy a csapatok csak ott tudtak sikereket elérni, ahol biztosítva volt a megfelelő tüzérségi támogatás. Dankl nem volt hajlandó lemondani a szisztematikus tüzérségi előkészítésről, így még azt is elkövette, hogy az üldözésre vonatkozó parancsokat egyszerűen nem továbbította hadtestparancsnokai felé.
Hamar bebizonyosodott, hogy Danklnak van igaza. Az osztrák-magyar gyalogság ugyanis azokban a szektorokban, ahol megfelelő tüzérségi támogatás nélkül próbált előrenyomulni, nem tudta leküzdeni az általában jól kiépített olasz állásokat. Május 20-tól lelassult a támadás, a XX. hadtest is kénytelen volt egy pihenőnapot beiktatni, hogy bevárják a tüzérséget. A következő napokban inkább már csak a III. hadtest ért el jelentősebb sikereket, mivel képes volt 300 löveget összevonni és ezek támogatása mellett a Hétközség-fennsíkon további magaslati pontokat elfoglalni.18 Végül a Monarchia alakulatainak sikerült bevennie az addigra már rommá lőtt két kisvárost, Arsierot (május 28-án) és Asiagot (május 29-én). 19 Asiagotól északra is sikereket értek el a támadók, az itteni olasz záróerődök elfoglalása után (átmenetileg) bevették a Meletta tömbjét, a Monte Fior elfoglalásával azonban a támadás itt is elérte legnagyobb területi kiterjedését. Május 28-ig a támadó csapatok jelentős zsákmányra is szert tettek, mintegy 40 000 hadifoglyot ejtettek, illetve olasz 380 ágyú és közel 200 géppuska került a birtokukba.20
Az offenzíva második szakasza
A támadás lassulásával párhuzamosan az olaszoknak sikerült stabilizálni a frontot. Az olasz hadvezetés ki tudta használni azt az infrastrukturális előnyt is, hogy az olaszok számára rendelkezésre álltak a tiroli és az Isonzó front közötti „belső” összeköttetési vonalak. Ezt úgy képzelhetjük el a legegyszerűbben, hogy míg az osztrák-magyar csapatok a mintegy félkörívet alkotó hadszíntér külső ívén helyezkedtek el, addig az olasz csapatok az ívnek a belső „húrján” tudták mozgatni saját csapataikat a két front között. Ehhez hozzátartozik még egy szélesebb kontextusú történeti háttér is, nevezetesen az olasz oldalon jóval fejlettebb volt a vasúthálózat.
Az erőviszonyokra jellemző, hogy Cadorna időközben, május 25-ére a főként az Isonzó-frontról kivont csapatokból és más tartalékokból létrehozott egy új hadsereget (olasz 5. hadsereg, négy hadtest, 179 000 katona), amely az olasz 1. hadsereg „mögött” foglalt állást. Ezzel tehát beigazolódtak azok a szkeptikus vélemények, miszerint a remélt tiroli áttörés után sem volt egyértelmű, hogy azonnal összeomlott volna az olasz hadsereg.
Május utolsó napjaiban az offenzíva tovább vesztett lendületéből és már csak csekély területi nyereséget tudott elérni a két támadó hadsereg. Az olaszoknak sikerült megtartani az utolsó magaslatokat, mielőtt az osztrák-magyar csapatok Bassano és Thiene térségében kiértek volna az északolasz-síkságra. Az Asiago–Monte Zovetto–Arsiero vonalon a támadó csapatok már valóban közel kerültek azokhoz az utolsó hegyvonulatokhoz (az elfoglalt csúcsokról már látni lehetett a Pó-síkságot), amelyek elválasztották őket a stratégiai célként kitűzött síkvidéktől, június 3-ig kijutottak a Hétközség-fennsík déli pereméig.
A XX. hadtest június 1-én még a Monta Barco és Monte Cengio térségében végrehajtandó további támadást tervezett.21 Ezzel egyidőben, a 3. hadsereg kötelékébe tartozó 34. gyaloghadosztály szintén támadásra indult a Monte Barcon és a Monte Panoccion kiépített olasz állások ellen.22
A 11. hadsereg parancsnoksága június 1-én már olyan parancsot fogalmazott meg, amely már arra vonatkozott, hogy hogyan kell majd a csapatoknak folytatni a támadást, miután kijutottak a síkvidékre. Ebben leszögezték, hogy a sík területek elérése után teljesen más harceljárást kell majd követni. Azt is leírták, hogy a magashegységi környezettől eltérően jobb lehetőségek adódnak majd a meglepetésszerű támadásokra, valamint a támadó csapatoknak magasabb lesz a harci morálja a folyamatosan visszavonulásban lévő olasz erőkkel szemben. Végül a síkságon az átkaroló hadműveletekre kell majd helyezni a hangsúlyt a hatékony tüzérségi támogatás mellett. 23A további események alakulása folytán azonban nem nyílt mód arra, hogy a csapatok kipróbálják az egyébként is nagyon általánosító eligazítás hatékonyságát.
A támadás lassuló üteme és az erősödő olasz védelem mellett a Strafexpedition sorsát az időközben meginduló orosz támadás véglegesen megpecsételte. Az eredetileg június közepére tervezett orosz offenzívát olasz kérésre előrehozták és június 4-én megindult az ún. Bruszilov-offenzíva, vagy másként a Luck–Oknai áttörés, amelynek kivédésére már a tiroli támadás leállítása előtt csapatokat vontak el az olasz fronton támadó hadseregektől. Június 9-én és 11-én egy-egy hadosztályt irányítottak át keletre, s Conrad végül június 16-án lénytelen volt leállítani az offenzívát. Az olaszok halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban összesen 140 000 embert vesztettek, a Monarchia csapatai pedig 100 000 veszteséget könyveltek el.24
Az olaszok június második felében ellentámadást indítottak, amely eltartott egészen július végéig és végül is a Strafexpedition során elért osztrák-magyar területnyereségnek mintegy a harmadát vissza is szerezték, beleértve Arsiero és Asiago városát. Az olasz ellentámadás a két kisváros térségében, illetve a 3. hadsereg sávjában volt a legsikeresebb, visszvették a Monte Melettát, valamint az Ortigara tömbjét is, de ugyanúgy sikereket értek el Roverétótól délre is, ahol jelentős osztrák-magyar tüzérségi állásokat is elfoglaltak, s a nyár közepén már (újra) tűz alatt tudták tartani Rovereto térségét is.25
Így zajlott tehát a Nagy Háború egyetlen, magashegységben indított támadó hadművelete, valamint a hadtörténetben egyetlen, hadseregcsoporttal végrehajtott offenzíva magashegységi környezetben.
1 Hajdu–Pollmann 2014. 195.
2 Rauchensteiner 2017. 414.
3 Hajdu–Pollmann 2014. 197.
4 Conrad 1913-as terve még 16 hadosztállyal számolt, melyek támadásával párhuzamosan 26 divíziónak kellett volna megindulnia az Isonzó térségéből. Így eredetileg két irányból támadták volna az olasz csapatokat. A háborús viszonyok közepette az Isonzónál indított támadás szóba sem került, ezzel azonban előre az Isonzó térségéből gond nélkül lehetett átdobni olasz erőket Dél-Tirolba.
5 Rauchensteiner 2017. 417., 420.
6 Rauchensteiner 2017. 418.
7 Hajdu–Pollmann 2014. 198.
8 Az 1916. tavaszi dél-tiroli osztrák–magyar támadás.
9 Bihari 2014. 295
10 ÖStA KA FA NFA HHK AK 11. Armee Op. Akt. 327. Op. Nr. 2071.
11 ÖStA KA FA NFA HHK AK 11. Armee Op. Akt. 327. Op. Nr. 21.863.
12 ÖStA KA FA NFA HHK AK 11. Armee Op. Akt. 327. Op. Nr. 50.058. Még arra is kitérnek, hogy a cseh egységeknek külön cseh nyelvű miséket tartottak. Joggal feltételezhető, hogy ezt az olasz oldalon is így gondolták, így nagy valószínűséggel a vallásos neveltetésből vajmi kevés előnye származott az osztrák-magyar katonáknak.
13 Gilio 2020. 39.
14 Cannone Škoda 350 mm – „Il lungo Giorgio”. Ennek során a löveg a Caldonazzo-tó és Asiago közötti magas hegyvonulatok fölött lőtt át.
15 Rauchensteiner 2017. 423
16 ÖStA KA FA NFA HHK AK 11. Armee Op. Akt. 327. Op. Nr. 25714.
17 Rauchensteiner 2017. 423–424.
18 Rauchensteiner 2017. 424.
19 Hajdu–Pollmann 2014. 198
20 Bihari 2014. 295. Galántai 1988. 296.
21 ÖStA KA FA NFA HHK AK 11. Armee Op. Akt. 328. XX. Korps Komamndo Op. Nr. 2402.
22 ÖStA KA FA NFA HHK AK 11. Armee Op. Akt. 328. XX. Korps Komamndo Op. Nr. 2402/1.
23 ÖStA KA FA NFA HHK AK 11. Armee Op. Akt. 328. Nr. 26. 857.
24 Hajdu–Pollmann 2014. 199.
25 ÖStA KA FA NFA HHK AK 11. Armee Op. Akt. 329. Op. Nr. 2708.
Bibliográfia
Levéltári források
ÖStA Östereichiesches Staatsarchiv
KA Kriegsarchiv
FA NFA Feldakten, Neue Feldaktan
HHK Höhere Heereskommandos
AK Armeekommandos
11. Armee
Op. Akt. Operationsakten 327.
Op. Akt. Operationsakten 328.
Op. Akt. Operationsakten 329.
Szakirodalom
Bihari Péter: 1914. A nagy háború száz éve. Személyes történetek. Pozsony, 2014.
Galántai József: Az első világháború. Budapest, 1988.
Gilio, Alberto di: L’Offensiva di Primavera. 1916: Strafexpedition. La più grande battaglia mai combattuta in montagna. Venezia, 2020.
Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914–1918. Budapest, 2014.
Rauchensteiner, Manfried: Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása. Budapest, 2017.
Online források
Horváth Jenő: Az 1916. tavaszi dél-tiroli osztrák–magyar támadás. https://nagyhaboru.blog.hu/2016/06/10/az_1916_tavaszi_del-tiroli_osztrak_magyar_tamadas 2016.06.10. 18:15.
Cannone Škoda 350 mm Il lungo Giorgio. https://itineraritrekking.com/artiglieria-pesante/cannone-skoda-350-mm-il-lungo-giorgio/