A Magyar Királyi 10-es Honvéd Gyalogezred az olasz fronton – első rész

” A háború ötödik évének kezdetén olasz bércek szikláit tapossuk. Minden lépésünk dobbanásánál szívünkbe nyilallik a fájdalom. Mennyi drága magyar vér folyt itt el, mennyi drága magyar élet aludt itt ki !? Mennyi diadal és mennyi dicsőség; mennyi szenvedés és mennyi nélkülözés mögöttünk! És mégis tart az istenítélet: folyik az embermészárlás, sokasodnak a sírok, szaporodnak a romok, növekszik a bénák, nyomorultak, özvegyek és árvák száma. És szaporodnak ellenségeink is. Az entente gyilkos politikája ellenségünké tette már a világ minden népét, azt is, aki barátunk volt. És mi mégis harcolunk, szívünknek, karunknak acélerejével. De lelkünkben ég a békevágy, (…)¹

A fenti sorok 1918. augusztus 15-én jelentek meg a „10-es honvéd” újság címlapján, az ezredparancsnok, Sáfrán Géza ezredes tollából. Ekkor az ezred már harmadik hete Trentinoban állomásozik. A Brenta völgy, más néven Valsugana közepén, mely, a völgy nyugati részével együtt a monarchia hadseregének egyik logisztikai és kiképző központja. A völgytől délre húzódó arcvonalat innen látják el emberrel és anyaggal. A völgy hosszú, ívelt alakban köti össze a Trento város közvetlen szomszédságát Bassano del Grappával. A völgy az idők kezdete óta fontos útvonal, a nyugati végén széles, termékeny vidék, keletebbre szurdokká szűkül, jelenleg egy kétsávos autóút és a vasútvonal éppen hogy csak elfér benne.

A 10-es honvédek a román betörés után, 1916 szeptemberétől egészen 1918 márciusáig Erdélyben harcoltak. A román kapituláció után a Délvidékre vezénylik őket, a 39. Honvéd gyaloghadosztály részeként, rekvirálni, enyhítendő az általános élelmiszer- és nyersanyaghiányt.

(…) A megérkezéskor a rekvirálás még nem volt előkészítve, s csak húsvét után, április első napjaiban kezdődött. A kirendelt századok őrséggel zárták el a lerekvirálandó községeket, magát a rekvirálást polgári kormánybiztosok vezetése mellett polgári bizottságok eszközölték; abban parancsnokságaink nem vettek részt, csak rendelkezésre adták a karhatalmul szükséges embereket. A házról-házra rekviráló bizottságoknak 3-4 főnyi karhatalmi járőr segédkezett, végezve gabonamérést, és ahol kellett, felkutatást. A rekvirálás csak néhol jutott oda, hogy rejtekeikből kellett felkutatni az eldugott gabonaneműt, legtöbb helyen önként adták elő a kívánt mennyiséget. Embereinket pedig nemcsak szívesen, hanem sok helyen vendégséggel fogadták. Így a rekvirálás vége felé egymást érő ünnepségek sorozata lett. (…)²

Innen az ezred Budapestre kerül, karhatalmi szolgálatra. A nélkülözés és a korábban elképzelhetetlen mérvű veszteségek a lakosság körében általános állam- és háborúellenes hangulatot teremtettek. Sztrájkok, demonstrációk szerveződtek, melyek megakadályozására és letörésére a pótzászlóaljak kevéssé voltak alkalmasak, hiszen legtöbbjükben ekkor már az orosz frontról hazatért, többnyire lélekben elgyötörtek szolgáltak. Így kerültek ilyen beosztásba kipróbált, megbízható, harcedzett alakulatok, mint a 39-es honvédhadosztály ezredei is. Szerepük nem csak a rend fenntartására terjedt ki, hanem a katonaszökevények elfogására is. A 16. honvédezred irataiból tudjuk, hogy nem ritkán napi 2-300 szökött, bujkáló katonát állítottak elő. A kimerülő birodalom katonáit sem tudta, csak maximum elégségesen ellátni, a felszerelés pótlása, javítása ekkor már jórészt a gazdasági tiszt leleményességén múlt.

Az ezred 1918. július 28-án, vasárnap indul Kőbányáról, és augusztus 4-én érkezik meg Marterbe, a Brenta völgyében. Két nappal később József főherceg, hadseregparancsnok az ezrednél szemlét tart. A Valsugana ekkor, egészen nyugatra, a Caldonazzo-i tóig egy, hatalmas katonai bázis, gyakorló terekkel, sátortáborokkal, kórházakkal.
Ide érkezik vasúton a hadianyag is. A következő napok gyakorlatozással telnek, ezredszintű hadgyakorlaton elsősorban az alacsonyan támadó repülőgépek elleni harcot gyakorolják. A völgyben folyamatos a mozgás, a tízesek 16-án Strignoba, majd másnap Grignoba mennek. Az ezredtörzs Villaban éjjelezik, ahol „a lakatlan éjjeli szállásban éjjeli patkányvadászat, alvás helyett” ³

A Brenta folyó déli partjának hegylánca, mint egy hatalmas gát, 1300 méter körüli általános magassággal követi a meder irányát. A meredek falon mindössze három út vezet a fennsíkokra, és ezek közül az ezred állomáshelyéhez legközelebbi, a Barricata út még készen sincs, azon két nyomon haladó jármű még nem tud végigmenni. A hadianyagot így kötélpályán juttatják fel, a katonák és a csapat jószágai gyalog kaptatnak fel az út elkészült részein, illetve a pásztorok által évszázadok óta használt ösvényeken. (Pertica /Pertega/ ösvény) A 10-es honvédek augusztus 17-én éjjel, Őfelsége születésnapján másszák meg a „Brenta-szegélyt” hogy onnan a Barricata – Marcesina mezőre jussanak, az arcvonal mögé. Az itteni sátortábor szolgál az éppen a fennsíkra érkező alakulatok gyülekező helyeként, innen indulnak az alakulatok az első vonalat felváltani és ide érkeznek a felváltottak, hogy a völgybe ereszkedhessenek.

A vidéket, a Folgaria, Lavarone és Hétközség fennsíkokat szokás a Dolomitok „peremhegyeinek” is nevezni. Északra 2-3 ezres hegyvonulatok, szűk völgyekkel szabdalva, délre az olasz síkság terül el. Fennsíkokról beszélünk, hiszen az 1000-1300 méteres platót is magasabb, kétezres hegyek illetve völgyek több részre szabdalják. A Hétközség, más néven Asiago fennsík 1916-ban, a Tavaszi hadjárat (Strafexpedition) során kerül osztrák-magyar kézre, majd 1917-1918 telén csapataink egészen a fennsik déli pereméig jutnak. Vicenza, Bassano karnyújtásnyi közelségbe kerül. 1918 nyarán Conrad egy újabb, mindent eldöntő támadást indít, hogy a fennsíkról, erről a természetes bástyáról lerohanva bekerítse a 2. olasz hadsereget, ezzel térdre kényszerítve az országot.

A támadás nem sikerül, a harcokban oroszlánrészt vállaló erdélyi ezredek is hatalmas veszteségeket szenvednek el. A harcok után megmerevedett vonalak tartására, védelmére érkeznek a 39. honvéd gyaloghadosztály ezredei (9. Kassa, 10. Miskolc, 11. Munkács, 16. Besztercebánya) Az Asiago város romjai fölé magasodó hegycsoport, a Melletta körül helyezkednek el, egy negyed-körívet alkotva a Sisemol hegy és a Sasso Rosso közötti részen. A Sasso Rosso már a Brenta jobb oldalánál van, a Grappa hegyről az olaszok tűz alatt is tudják tartani. A tizesek a Sasso Rossora és a szomszédos bércre a San Francescora kerülnek. A vidéket szemléletesen leírja az 1918. IX. 7-én, Shvoy Kálmán őrnagy, vezérkari főnök által kiadott – Irányelvek a „Brentaszegély” szakasz védelméhez című dokumentum⁴:

„I. Terep.

Ezen fensík a Frenzela szakadék és Brenta völgy valamint ezek mellékhasadékai felé majdnem mindenhol meredek, egyes helyeken teljesen merőleges sziklafalak által van határolva.
A Frenzela és Brenta völgyből a Val Piana, Val Vecchia, Val Gadena és Val Capra hasadékokon át vezetnek az utak a fensíkra.
Ebből magától megadódik ezen völgyeknek s a bennök vezető utaknak a biztos lezárása, ennek folytán a közöttük lévő S. Francesko és Sasso Rosso és Alessi hátaknak a biztos megtartása s így az egész fensík védelme.
Dacára annak, hogy a fensík széle olya meredek, sőt, sok helyen merőleges szakadék, önámítás volna, ha a terep adta természetes védőképességet túlbecsülnénk és magunkat az absolut biztonság érzetének átengednénk,
A meglévő s előbb említett közlekedési vonalakon kívül még igen sok helyet lehet találni, melyeken a fensíkra fel lehet kapaszkodni.- Maguk a meredek falak sem képeznek absolute biztonságot, mert ezeken is lehet turisztikai felmászó helyeket (kamine) találni, kombinálni.-
Ezen felmászó helyeknek magáról a fensíkról való feltalálása igen nehéz, sok helyen onnan meg sem állapíthatók. Legföljebb csak huzamosabb, lehetőleg szemben lévő hegyoldalról eszközlendő megfigyelés alapján állapíthatók meg, a mi ezen szakaszban többnyire talán lehetséges is lesz.-„⁵

A helyszín tehát a Frenzela szakadék fölé magasodó két hegyorom, melyeket egy szintén meredek falú völgy választ el egymástól, a Vecchia völgy. A vidék 1917 novemberéig olasz kézen volt, a fennsík védelmét ellátó olasz erők utánpótlására a Vecchia völgyben épült út. ’17 telén viszont a monarchia csapatai több támadásban, súlyos harcok árán elfoglalják a Melletta bérceit és ahhoz csatlakozó, északra folytatodó hegyhátakat (Tondarechar, Badenecche), az olaszok utolsó, stratégiai magaslatait a Hétközség fennsíkon. A helyzet drámai, hiszen a fennsíkon nem marad védhető magaslat, a Vecchia völgyben, frissen elkészült utat viszont tartani kell, hiszen ezen keresztül elérhető a Brenta völgy déli vége és Bassano del Grappa városa, már az olasz síkságon.

Lássuk, milyen harci helyzetbe kerülnek honvédeink, ’18 késő nyarán. Idézzük fel Szabó Sándor ezredest, aki ekkor a 10. Honvéd gyalogezred II. zászlóaljának parancsnoka. A 10-es honvéd emlékalbumba írt sorai következnek:

„(…) 39. honvéd hadosztályparancsnokságunk úgy rendelkezett, hogy én a 10. honvéd gyalogezred II. (hevesmegyei) zászlóaljával a védőállásnak exponáltan kiugró Sasso rosso nevű Brenta feletti hegyét szálljam meg, amelynek Il corneo nevű sziklanyúlványán jámborabb elődeink jóvoltából az alpinik veszedelmes közelségre otthonosan befészkelték magukat. (…) A 39. honvéd gyaloghadosztálytól jobbra és balra ameddig a szem ellátott és amerre az ágyú legjobban dörgött, akkor mindenki magyar, többnyire honvéd volt; közvetlen jobb szomszédunk 3 közös hadseregbeli magyar és 1 bosnyák gyalogezred, aztán folytatólag jobbra, a híres Monte Sisemol és környékén a 38., 64. és 74. honvéd hadosztályok, balra tőlünk a Brenta völgyön keresztben és a túlsó hegyeken a 40. honvéd hadosztály.”⁶

Támadásról szó sincs, a júniusi küzdelmek után sem akarat, sem eszközök nem állnak rendelkezésre osztrák-magyar részről. Az elért arcvonal tartása, védelme a legfőbb feladat. A terepviszonyok nem teszik lehetővé a tömeges, frontális támadást, azonban a szurdokban ragadt, azt teljes hosszában, 3 kilométer mélységben elbarikádozó olasz egységek folyamatosan keresik a lehetőséget, hogy megvethessék lábukat a fennsík szélén. 1917 karácsonya óta öldöklő küzdelem zajlik a „Három hegyen”, a Col Rosso-n, Echele-n, Val Bellán, ami a miskolciaktól nyugatra helyezkedik el. Ha az olasz erőknek a szurdokból sikerül a fennsíkra kapaszkodni, bekeríthetik a szakaszt, tehermentesítve az ott küzdőket.

Ezért a szakadék mélyéről, az összes lehetséges repedésben, sziklavágatban megpróbálnak kisebb egységek felmászni és állást, állásokat építeni. 1918 februárjában így kerül a kezükre a Szabó Sándor által említett sziklanyúlvány, a Cornone.

Cornone, olaszul „nagy szarv”, egy valóban szarv alakú képződmény, ami a Sasso Rosso tömbjéből nyúlik a szakadék fölé. Alatta a sziklafal vízszintesen osztott rétegeiben az olaszok komplett harcállást alakítottak ki, a San Francesco felől kőrakásokkal, homokszákokkal védték, a sziklában pedig mély kavernákban kórház, konyha működött, sőt a sziklába, fölfelé aknának is fúrtak. Ezeken a kúthoz hasonló aknákban az ellenség elől még inkább védve juthattak felszíni állásaikhoz.

Az említett hegyhátakon nem voltak kiépített lövészárkok és kavernák. A terep mindkét tüzérség által jól belőtt hely volt, mégis, elrendelték a védművek építését. Erre csak éjjel, vagy ködben volt lehetőség. A védelmet – lövészárkok híján – másképp szervezték meg. Idézzük ismét Szabó Sándort:

„10-es honvédeimre épített határtalan bizalmam jele volt, hogy összefüggően az állásoknak csak két igen exponált keskeny sávját szállottam meg, egyébként csak egymástól mintegy 300 m-re lévő gyenge tábori őrsök töltötték ki a térközöket. Utolsó éjjel még az egyik, az ellenség által felfedezett tábori őrsöm felállítási helyét is megváltoztattam s elrendeltem, hogy ellenséges tüzérségi tűz elől az őrök kivételével mindenki tűnjék el a megkezdett kavernákba s egyéb lyukakba s csak ellenlökemekhez ugorjék azonnal elő. Minden azonnali öntevékeny ellenlökemekre s 1-1 puskás és géppuskás századommal végrehajtandó ellentámadásra volt felépítve s ez nagyon is bevált.” ⁷

Ez tehát a helyzet, az 1918 nyári offenzíva után megmerevedett vonalak keleti szélét szállja meg a 10-es Honvéd gyalogezred, szemben, a Col d’Astiagora és a Grappára telepített angol és olasz ágyúk lőtávolán belül, egy ellenségtől hemzsegő szurdok feletti két sziklán.

Tombol a spanyolnátha. A Cornonén ott vannak már az olaszok, szó szerint honvédeink talpa alatt, és minden lehetőséget megragadnak a védők nyugtalanítására, a gyengébb védelmi szakaszok felderítésére. Beköszönt az ősz és a gyakoribb ködös éjjeleken, hajnalokon erre csábító alkalom is egyre gyakrabban adódik. Délre, a „Három hegyen” (Col Rosso, ValBella, Col d’Echele és persze a Sisemol) folyamatosan véres harcok dúlnak, idő kérdése, hogy ez mikor érezteti hatását a szakaszon. Mindennaposak a röplap szórások, melyen főleg szláv, de már magyar nyelven is buzdítják a császár katonáit a harcok feladására és otthonról sem jönnek jó hírek. Már, amikor jönnek.

…De az olasz fél helyzete sem volt sokkal jobb.

/folytatása következik/

Lábjegyzet:

1. 10-es honvéd II. évfolyam 16. szám – 1918 augusztus 15. – 1. o ↩︎
2. Deseő Lajos: A m. kir. besztercebányai 16. honvéd gyalog ezred története. Budapest. 1941. – 333-334. o. ↩︎
3. Sáfrán Géza ezredes naplója – 193. oldal ↩︎
4. Sáfrán Géza ezredes naplója – 193. oldal ↩︎
5. Irányelvek a „Brentaszegély” szakasz védelméhez. M. kir. 39.honvéd gyalog hadosztály parancsnokság. Ia. Op. 353 szám. 1918. – Hadtörténelmi Levéltár II. 587. 2. ↩︎
6. Honvéd Gyalogezred Világháborús Emlékalbuma – Ludvig István Nyomdája Miskolc 1939. 196-197.o ↩︎
7. Honvéd Gyalogezred Világháborús Emlékalbuma – Ludvig István Nyomdája Miskolc 1939. 196-197.o ↩︎