Aknaharc az I. világháború olasz (délnyugati) frontján. Monte Cimone, Monte Pasubio
Bevezetés
A háborús konfliktusok tárgyalásánál a történész – emberileg egyébként érthető módon – hajlamos némi távolságtartással kezelni a harccselekmények leírását. A hadműveletek bemutatása során a térképeken akkurátusan berajzolt nyilak, és az ezekhez fűzött értelmezések azonban nem adják vissza megfelelő erővel a harcok valódi borzalmait. A sematikus hadi jelentések sem érzékeltetik a nap, mint nap lejátszódó szörnyűségeket.
Az ilyen leírásokból és feldolgozásokból az útókor képtelen átérezni az egyszerű katona halálfélelmét a szűnni nem akaró tüzérségi támadások alatt, még csak távolról sem kapunk valódi benyomást az ember-ember elleni közelharc brutalitásáról és a harcok további borzalmas aspektusairól.
Az első világháború különböző frontjain a katonák szenvedése nagyban függött az adott hadszíntér földrajzi- és terepviszonyaitól. Az osztrák-magyar katonák az első világégésnek szinte minden frontján kénytelenek voltak helytállni a palesztin hadszíntér sivatagától, a maláriával fertőzött albániai mocsarakon és az északi (közismertebb nevén az orosz) front régióin keresztül az Alpok magashegységi övezetéig. Az olasz (az osztrák- magyar hadsereg terminológiájában délnyugati) front utóbb említett földrajzi adottságai és az abból következő, sajátos terepviszonyok miatt az itt harcoló katonáknak az extrém környezeti és időjárási körülményekkel is meg kellett küzdeniük. A mindennapos fizikai megterhelés, a lövészárkok sokszor embertelen világa és a háború második-harmadik évétől egyre elégtelenebb ellátás mellett az olasz fronton harcoló katonáknak folyamatosan szembe kellett nézni a dermesztő hideggel, a hirtelen változó időjárással, a gyakori lavinaveszéllyel, valamint a magashegységi környezetből eredő logisztikai nehézségekkel. Az erősen tagolt hegyvidéki környezet, az élesen csipkézett hegyvonulatok és a közéjük ékelődő völgyek nem csak a harceszközök és a hadianyag mozgatását nehezítették meg, hanem többek között a sebesültek hátraszállítását is. Így gyakran előfordult, hogy az első vonalban megsérült katonáknak akár napokig is el kellett viselniük a zord időjárást, amíg meg nem oldották, hogy eljuttassák őket a segélyhelyre. Az Alpokban szolgálatot teljesítő katonáktól nagy számban maradtak fenn drámai hangvételű leírások az említett viszontagságokról. A feljegyzett halálokokból kiderül, hogy a többség nem is a harcokban esett el, hanem sérülések, fagyások, lavina, a lövészárkokban és a barlangokban elszenvedett betegségek, vagy a háború vége felé alultápláltság következtében hunyt el. 1
Az aknaharcászat általános jellemzői
Az eddig felsorolt „átlagos” nehézségek és extrém körülmények mellett a délnyugati front egyik sajátossága volt, hogy mindkét fél gyakran alkalmazta az ún. aknaharcászatot. Ez a harceljárás nem csak ezen a hadszíntéren volt jellemző és nem volt újkeletű módszer. Ami a történeti előzményeket illeti, leginkább a kora újkori erődharcászatban terjedt el ez az eljárás.
Az aknaharcászatnak már a 16–17. században is az volt a lényege, hogy általában az ostromló fél föld alatti járatokat ásott az ellenfél erődített állásai alá, majd ezeket a járatokat megtöltötték robbanóanyaggal és felrobbantották az állást, az ott tartózkodó védőkkel együtt. 2
A szemben álló felek az első világháború számos frontján vettek igénybe hasonló eszközöket. A nyugati fronton már 1915-ben is jellemző volt az aknaharcászat. Egyetlen szemléltető adat: 1915 derekán csak a brit hadsereg kötelékében mintegy 20 000 bányász és mérnök dolgozott, közel harminc nagyobb alagút kialakításán. A németek is hasonló szakembereket alkalmaztak. Még saját elnevezés is született az említett munkára, ez volt az ún. Claykicking eljárás, amelyet Nagy-Britanniában dolgoztak ki, eredetileg csatornarendszerek, vagy vasúti alagutak létesítésére. A nyugati front egyik legnagyobb ilyen jellegű hadműveletére 1917 júniusában került sor, amikor az angolok Messinesnél (Yperntől délre) az ún. Wytschaete-kiszögellésben elhelyezkedő német állások alatt 19 aknát robbantottak fel. 3
A fent említett brit módszer csak laza talajban volt alkalmazható. Az olasz hadszíntér sajátosságai miatt az itt végzett, föld alatti munka még nagyobb erőfeszítést követelt meg a munkásoktól és a katonáktól, valamint bonyolultabb eszköztárra volt szükségük. Központi jelentőségük volt a pneumatikus fúróknak, légkapalácsoknak. Ezekhez az eszközökhöz folyamatosan biztosítani kellett a megfelelő áramellátást, ami további logisztikai kihívások elé állította az ezzel foglalkozó árkászszázadok egységeit.
A nagyobb zajhatás miatt könnyebb is volt észlelni a földalatti készülődést. Ennek érdekében a szembenálló felek nem csak a természetes észlelésre hagyatkoztak, hanem többek között ún. geofonokat használtak, hogy időben észre vegyék az ilyen próbálkozásokat. Ennek nyilvánvalóan azért volt jelentősége, hogy megakadályozzák, hogy az ellenséges aknák a saját vonalak alá érjenek és ott működésbe hozzák a már említett robbanóanyagot. Nagyon gyakran ellenaknák fúrásával próbálkoztak a szembenálló csapatok. Ennek az volt a lényege, hogy egy saját aknát fúrtak az ellenség hasonló létesítménye alá, és ebbe az ún. ellenaknába szintén robbanóanyagot halmoztak fel, hogy azt a felettük húzódó másik aknával együtt küldjék a levegőbe. A később bemutatott alpesi helyszíneken többször is találkozunk ilyen kölcsönös próbálkozásokkal.
Az aknaharcászat elterjedtségét jelzi, hogy 1916–1918 között, csak a tiroli arcvonalszakaszon legalább 14 nagyobb osztrák magyar robbantás zajlott, míg olasz részről ugyanebben az időszakban legalább húsz jelentősebb próbálkozás ismert. 4
A továbbiakban két olyan robbantásos hadműveletet fogok ismertetni, amelyeknek olaszországi helyszíneit a „Megbékés hegyei című, 2026-ban elkészülő dokumentumfilm készítése során a Vocis Memoriae Kutatócsoport tagjai 2022-ben és 2024 ben meglátogattak. A két helyszínen tapasztaltak nagy hatással voltak a kutatócsoport tagjaira, beleértve jelen sorok íróját is. Részben ezek az élmények motiváltak arra, hogy külön posztban összegezzem az első világégésnek ezeket a kevésbé ismert hadműveleteit. Az egyik helyszín a Monte Cimone, a másik a Monte Pasubio.
1916 tavasz végi, nyári hadműveletek a Monte Cimonén
1916. szeptember 23-án, nem sokkal hajnali hat óra előtt hatalmas detonáció rázta meg a Monte Cimone csúcsát. Az alacsonyabb részeken elhelyezkedő kavernákból kiözönlő, összezavarodott olaszok már csak egy 50 méter széles és több mint húsz méter mély krátert láttak a hegy egykori csúcsának a helyén. 5 Ahhoz, hogy megértsük, hogy mi vezetett ehhez a mozzanathoz, érdemes áttekintenünk a korábbi hónapok hadmozdulatait a Monte Cimone térségében.
A hegy jelentőségéhez első lépcsőben annak stratégiai pozíciójával kell megismerkednünk. A Monte Cimonét és az ahhoz északi irányban csatlakozó Tonezza-fennsíkot meredek hegyfalakkal szegélyezi az Astico- és Rio Freddo-völgy. A Cimone csúcsa messze előreugrik déli irányban és a legmagasabb pontot képezi azon a teraszon, amely Arsiero városa fölé nyúlik.
A városkának kiemelt stratégiai jelentősége volt. Így a fölé emelkedő platónak is nagy figyelmet szenteltek a harcoló felek, különösen az osztrák-magyar haderőnek az 1916 késő tavaszán meginduló Strafexpedition elnevezésű, támadó hadművelete során, valamint az offenzívát követő időszakban. 6 Miután az olasz 5. hadsereg május második felében kénytelen volt visszavonulni a Tonezza-fennsík nagy részéről, kialakítottak egy előretolt megfigyelőállás-rendszert, amely a fennsík déli peremén húzódott keresztül, követve a Val de Prà del Boscot határoló hegygerincet. Május utolsó napjaiban az osztrák-magyar támadás végleg elvesztette lendületét és már csak csekély területi nyereséget tudtak elérni a támadó hadseregek. Az olaszoknak sikerült megtartani az utolsó magaslatokat, mielőtt a Monarchia csapatai Bassano és Thiene térségében kiértek volna az északolasz-síkságra. Bár a támadó csapatok június 3-ig kijutottak a Hétközség-fennsík (Altopiani Sette Communi) déli pereméig (az elfoglalt csúcsokról már látni lehetett a Pó-síkságot) és az Asiago–Monte Zovetto–Arsiero vonalon közel kerültek azokhoz az utolsó hegyvonulatokhoz, amelyek elválasztották őket a síkvidéktől, a stratégiai célt azonban nem sikerült elérni. A Monarchia alakulatai bevették az addigra már rommá lőtt két kisvárost, Arsierot (május 28-án) és Asiagot (május 29-én). 7 Asiagotól északra a támadók átmenetileg bevették a Meletta csúcsot, a Monte Fior elfoglalásával azonban a támadás itt is elérte legnagyobb területi kiterjedését. Az 1916 nyarán a hullámzó harcok hevessége a Monte Cimonén a hegy kiemelkedő stratégiai jelentőégére vezethető tehát vissza. Mivel a sziklás hegytető nem tette lehetővé „hagyományos” lövészárkok kiásását, az olaszok a rendelkezésre álló kövekből alakítottak ki mellvédeket. Ennek köszönhetően az erődítések jól belesimultak az egyébként is köves, sziklás környezetbe és nehéz volt pontosan felderíteni a fák között rejtőző állásokat. A május 23-ról 24-re virradó éjjelen osztrák-magyar felderítő járőrök közelítették meg a hegycsúcson kialakított ellenséges pozíciókat. Egy sajátos megoldással értesítették tüzérségüket az olasz állásokról. Fehér ingeket függesztettek fel a fákra, kb. 200 méterre az olasz kő mellvédektől. 8 Ennek köszönhetően a saját tüzérség már elő tudta készíteni a csúcs elleni gyalogsági támadást. A Strafexpedition egyik utolsó mozzanataként, május 25-én a 14. k.u.k. „Hessen” gyalogezred alakulatai bevették a hegycsúcsot. Nem sokkal később a Folgaria irányából előrenyomuló salzburgi, 59. közös „Erzherzog Rainer” gyalogezred felváltotta a Cimonén a 14-eseket. A hegycsúcs fontos volt az olaszok számára is, így a nyár elején meginduló ellentámadások során több gyalogsági rohamot vezettek ellene.
Végül is az olaszoknak elkeseredett harcok árán, július 23-án sikerült visszavenniük a csúcsot. A hegy keleti és déli oldalán az állásait megtartó Rainer ezred több zászlóalja bevetésével, már a következő napokban megpróbálta visszafoglalni a magaslatot (Cimone Ost és Cimone Süd elnevezésű pozíciókból). A jelentős veszteségekkel végrehajtott osztrák-magyar támadások azonban rendre kudarcot vallottak. 9 Az olasz tüzérségi csapások egyik kiemelt célpontja volt az osztrák-magyar első vonalak mögötti ún. boszorkányüst (Hexenkessel) elnevezésű, teknőszerű mélyedés. Az itteni kavernákban a salzburgiaknak általában két százada kapott elhelyezést. 10 Ezek az egységek azonban akkor is jelentős veszteségeket szenvedtek, ha nem vezényelték őket támadásra. Ebből a szempontból is óhatatlanul fontos volt a csúcs visszafoglalása, mivel a pihenő csapatokat nem tudták biztonságos övezetbe hátra vonni. Mindennek köszönhetően döntés született arról, hogy robbantásos művelettel próbálják meg visszaszerezni a hegycsúcsot.
Tekintettel a Monte Cimone kiemelt stratégiai jelenőségére, az illetékes osztrák- magyar dandárparancsnokság a nyár második felében engedélyezte az említett művelet megkezdését. Ennek érdekében első lépcsőben linzi utász (sappeur) egységet bíztak meg a kivitelezéssel. A megfelelő infrastrukturális háttér kiépítése rendkívül összetett feladat volt. Ez már önmagában is jól rávilágít arra, hogy a magashegységi környezetben végrehajtott robbantás nem egyszerűen csak arról szólt, hogy föld alatti járatokat kellett kiépíteni és azt nagy mennyiségű robbanóanyaggal megtölteni. A linzi aknászok először a hátsó övezetekben összekötő utakat építettek ki a szükséges építő- és egyéb hadianyag szállítására. Ezeket részben fedetten kellett kialakítani, hogy rejtve maradjanak az olaszok előtt. Ezek mellett nagyszámú további megfigyelőposztot és kavernát létesítettek. A munkálatok fő fázisát természetesen a föld alatti aknák kiépítése jelentette. A sappeurök megfeszített munkájának, valamint a Rainer ezred által biztosított támogatásnak köszönhetően, végül is 1916. szeptember 18-ára készen állt egy több mint 30 méter hosszú akna, amelyhez a föld alatt három nagyobb aknakamra csatlakozott. 11
A következő napon Mlaker főhadnagy vezetésével a műszakiak elkezdték fölhalmozni a tölteteket az aknakamrákban. A Rainer ezred katonáival együttműködve, 4 500 kg dinamitot, 8 700 kg dynamont (dinamithoz hasonló robbanóanyag) és kereken egy tonna fekete lőport, valamint robbantáshoz használt zselatint halmoztak fel a föld alatt. Végül még 21 kg-nyi dinamit-töltetet használtak a berobbantáshoz. Összességében tehát több kint 14 tonna robbanóanyag várta a sorsát az olasz katonák alatt a mélyben. 12
Az aknaharc jellegzetessége volt az ellenfél megtévesztése. Ez a mozzanat ebben az esetben is kimutatható, ugyanis a linzi aknászok még akkor is tovább ástak és csákányoztak, mikor Mlaker emberei már felhalmozták a halálos terhet a föld alatt. Végül szeptember 22-én este jelentette a főhadnagy, hogy befejezték a munkát, megtöltötték az aknakamrákat. Korábban elfogtak két olasz katonát, akiknek a vallomása alapján a Rainerek tisztában voltak vele, hogy a csúcson hajnal hat órakor van őrségváltás. A robbantásra ezt az időpontot jelölték ki, ezzel is fokozva a meglepetést és az utána következő zavart. 13
Az időpont kiválasztása mellett szólt még egy tényező. A robbantás veszélyeztette a saját csapatokat is, ezért az előörsöket, valamint a neuralgikus szakaszokon az első vonalban tartózkodókat is hátra kellett vonni. Ezeket az egységeket viszont úgy kellett visszavonni, hogy az olaszoknak ne tűnjön föl, hogy az osztrák-magyar egységek kiürítik az említett pozíciókat és állásokat. Erre pedig az éjszakai órák voltak a legalkalmasabbak. Ezt a műveletet úgy oldották meg, hogy csak közvetlenül a robbantás előtt, 4 óra 45 perckor vonták vissza a katonákat, így az olaszok a fennmaradó rövid időben továbbra is azt hitték, hogy a szembenálló egységek a helyükön vannak. Az utolsó posztokat mindössze két perccel a robbantás előtt hagyták el a katonák. 14
Ezzel párhuzamosan zajlott egy ellentétes irányú csapatmozgás is. A támadásra kijelölt szakaszok hajnal négyig foglalták el a helyüket, többek között a korábban már említett boszorkányüst elnevezésű térségben. Ekkor kiosztották a reggelit és a következő percek feszült várakozással teltek. Végül szeptember 23-án, néhány perccel az olasz váltás előtt, 5.45-kor működésbe hozták a gyújtótölteteket.
Adjuk itt át a szót a Rainer ezred történetét feldolgozó visszaemlékezéseknek.
„5.40. Lassan telnek a félelemmel és szorongással teli percek. A embertömegben [a támadásra kijelölt és a kavernákban várakozó osztrák-magyar egységekben] mozgolódás támad. Készülődnek. Itt-ott felhangzik egy-egy altiszt határozott hangja. A taktikai egységeket eligazítják. Mindeközben bátorító szavak hangzanak el. Valaki viccel próbálja oldani a feszültséget. Egy kis csoport nevetni kezd. Az erőltetett vidámság átterjed az egész kavernára.
[…] Az oszlop katonái összezsúfolódva és ugrásra készen várnak a vastag gerendából készült kavernaajtó mögött.
5.44. A pattanásig feszült izgalom kiül az immár csendben várakozók arcára.” 15
„Mindenki órával a kezében várta a sorsdöntő pillanatot. Be lehet majd vajon venni a hegycsúcsot? Ez a kérdés tükröződött az arcokon. Végül megnyomták a gyújtókészülék gombját. Két egymást követő detonáció következett be, két mennydörgésszerű hatalmas robajjal. […] Mázsás törmelékdarabok repültek az [osztrák-magyar] első vonalakig, amelyben jelentős károkat okoztak. Még az összekötő árkok is részben feltöltődtek, részben hatalmas sziklák zárták el őket. Hiába keresték a kavernákból kiözönlő [osztrák-magyar] katonák a Cimone-csúcsot, amelynek a helyén egy 50 m átmérőjű és 22 m mély kráter ásítozott. A romok alá temetett emberek jajveszékelése és halálhörgése messzire elhallatszott.” 16
A robbantás technikai része tehát sikeres volt, a következő kérdés, hogy be tudták-e venni a magaslatot az osztrák-magyar erők. A leírások szerint a kavernákból kiinduló, támadó oszlopoknak az első percekben még az is nehézséget okozott, hogy elérjék az első vonalnak a támadásra kijelölt pontjait. Ez is mutatja a robbanás erejét, mivel azért volt nehéz a mozgás, mert a detonáció után a közelítő árkok megteltek kővel és földdel. Közben folyamatosan finom hamu hullott a katonákra, ami a légzést nehezítette meg. Végül elérték a saját első vonalakat. Az ezek előtt elhelyezett drótakadályokon már előző éjjel cikk cakk vonalban kis átjárókat vágtak. Most ezeken jutottak át. Az egykori osztrák-magyar előörsök helyén már csak rom- és törmelékmező volt.
„És akkor vesszük észre, hogy mit is okozott valójában a robbanás. Egy hatalmas, fekete bombatölcsér tárul elénk fenyegetően, mint egy ásító mélység. […] azonban nincs idő csodálkozni. Előre! Hangzik a parancs. Mindenki tudja, hogy a siker a meglepetésen múlik. […] A táj kísérteties. Az olaszoknál halotti csend. Vagy csak az izgatottságunk miatt tűnik így? […] Tényleg harc nélkül be tudjuk venni a Cimone csúcsot? Az első rohamozók elérik a kráter déli peremét. Egyre többen zárkóznak fel hozzájuk. Végül egy velőtrázó Hurrá! üvöltés tudatja a saját csapatokkal, hogy sikerült elfoglalni az uralgó magaslatot. Ezernyi torokból hangzik fel a visszhang a hátsó lépcsőkben előnyomuló oszlopokból.” 17
Az olaszok azonban viszonylag hamar magukhoz tértek a robbanás okozta sokkból és a kráter déli peremén egyre erősödött a védők ellenállása. Napfelkelte után felszállt a köd, így az olasz tüzérség is bekapcsolódott a csúcsért vívott, egyre fokozódó harcba. Nem voltak azonban tisztában a helyzettel, így óvatosságból továbbra is az eredeti ellenséges állásokra, azaz az ekkor már a csúcson harcoló rohamcsapatok mögé irányították a lövedékeiket. 18 A következő napra sikerült pontosítani a tüzérségi tüzet, amellyel egyre hatékonyabban tudták támogatni az ellentámadást indító saját egységeket.
Az elkövetkező öt napban azonban sikertelenek maradtak az olasz próbálkozások. Végül szeptember 28-án este leállították a támadásokat, mivel a fölöttes parancsnokság belátta, hogy értelmetlenek az újabb veszteségek. Később még október 5-én és 11-én indítottak gyalogsági rohamokat a csúcs ellen. Az osztrák-magyar egységek ezeket hatékony géppuskatűzzel visszaverték. A háború fennmaradó részében viszonylag nyugodt maradt ez az arcvonalszakasz. Bár maga a csúcs kissé előreugorva, mintegy beékelődött a térség olasz állásaiba, azaz utóbbiak félkör alakban „körülölelték”, így elég veszélyes volt a pozíció megtartása., mindazonáltal az osztrák-magyar utász csapatoknak sikerült jól megerősíteni. A logisztikai támogatásnak köszönhetően acélcsövekből vezetékrendszert építettek ki, hogy folyamatosan el tudják látni a Cimone állásait ivóvízzel. Összességében egy jól védhető, megerődített támpontot (Stützpunkt) sikerült kiépíteni. A csúcs alatt futó árokba egy ötven literes lángszórót, valamint négy géppuskát telepítettek. A csúcs előtt és mögött futó árkokat, valamint a hátrébb és lejjebb kialakított kavernákat pedig futóárkok kötötték össze.
Végül csak a háború utolsó napjaiban jött újra mozgásba a frontszakasz, mikor is a széthulló Monarchia csapatai elhagyták a Tonezza-fennsíkot. Az olasz csapatok 1918. november 2-án vették újra birtokba a Monte Cimonét.
A délnyugati hadszíntér legnagyobb aknarobbantása
A Cimonéhoz hasonlóan a Monte Pasubio is a Strafexpedition során tett szert kiemelt stratégiai jelentőségre. Az Arsierótól nyugatra elhelyezkedő, 2236 méteres magaslat az egész vidéket uralta. Innen lehetett ellenőrzés alatt tartani a Borcole- és a Fugazze-szorost. Utóbbi pedig a szintén véres harcok helyszínéül szolgáló Vallarsa-völggyel teremtett kapcsolatot. A hegycsúcstól nyugat- délnyugatra futott (és fut ma is) a Rovereto és a Schio közötti út. Valójában a Pasubio is azon utolsó hegyvonulatok közé tartozott, amelyeken túl már ki lehetett jutni a Pó-síkság északi régiójába.
A Strafexpedition során az osztrák-magyar csapatok elérték a csúcsot. A térségben előrenyomuló 10. és 9. hegyi dandárnak azonban több támadási feladatot is kijelöltek és ezeket a rendelkezésre álló erőkkel nem tudták maradéktalanul teljesíteni. 19 Így történt, hogy az offenzíva utolsó fázisában az olasz ellentámadás visszavette a magaslatot, s az arcvonal a Pasubio oldalán alakult ki. 20 A Pasubio olasz állásait először a tiroli császárvadászok próbálták újra bevenni, sikertelenül. A támadások során a magashegyi viszonyok és a változékony időjárás is sok áldozatot követelt.
A Pasubio teteje egy lapos, fennsíkszerű területet alkotott. Az 1916-os dél-tiroli offenzíva hullámzó harcainak az eredményeként alakultak ki itt az ún. „olasz fognak” és az „osztrák fognak” nevezett magaslati pontok közötti elhúzódó harcok. Az olaszok által tartott csúcstól mindössze 150 méterre helyezkedtek el az osztrák-magyar állások. Az osztrák-magyar pozíciókat az olasz állások félkörívben vették körül. A Monarchia csapatai folyamatosan próbálták rajtaütésekkel, illetve megkerülő manőverekkel bevenni a csúcsot, továbbra is sikertelenül.
A sikeres támadás, valamint a további veszteségek mérséklése végett itt is az aknarobbantás mellett döntöttek. A fennsíkot két csúcs uralta. A csúcsok között húzódott a „Szamárhát” (Seletta, vagy németül Eselrücke) elnevezésű nyereg. Az osztrák-magyar műszaki csapatok ez alatt a nyereg alatt kezdtek el aknát fúrni. Ahogy azt korábban, már említettem, az ilyen jellegű tevékenység gyakran kölcsönös volt. Így volt ez a Pasubión is. 1916. szeptember 30- án az olaszok robbantottak a föld alatt.
A művelet nem volt sikeres, azonban az addig kialakított osztrák-magyar aknában sok helyen jelentős károk keletkeztek.
Ezek után vezényelték a hegyre a komáromi 1/6. árkászszázadot. A komáromiak addigra már harcedzett műszaki alakulatnak számítottak. A háború elején a polai hadikikötőt erődítették. A következő évben azonban már átirányították őket a délnyugati frontra. Részt vettek a 3., a 4. és az 5. isonzói csatában.
A Pasubion Endrődy László főhadnagy irányításával kezdték meg az embert próbáló föld alatti munkát. A fő cél az volt, hogy tárnát alakítsanak ki az olasz állások alatt. Mindeközben pedig folyamatosan védekezniük kellett az olasz ellenaknákkal szemben. Ennek érdekében a fő tárnától oldalra védelmi aknákat alakítottak ki, hogy az olaszok ne tudják a fő tárnát berobbantani.
Elkeseredett macska-egér harc alakult ki a föld alatt. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy 1916 szeptemberétől az év végéig az olaszok négyszer robbantottak itt. Ezek közül két októberi volt a jelentősebb. Az osztrák-magyar csapatok pedig ugyanebben az időszakban két aknát hoztak működésbe. Az október 29-i osztrák-magyar robbantásban 30 olasz katona vesztette életét, a csúcsot azonban továbbra sem sikerült visszafoglalni. 21
A föld alatti munkálatok itt is megfeszített teljesítményt követeltek meg az árkászoktól és az utászoktól. A negyven-ötven méter mélységben végzett munkát fojtogató széngázban kellett végezniük. A kezdetleges gázmaszkok finoman szólva sem nem tették lehetővé a zavartalan munkavégzést. A fúrókalapácsokat elektromos kompresszorok működtették. A több hetes, sötétben vagy félhomályban végzett monoton munka, valamint az állandó fenyegetettség érzése leginkább pszichésen terhelte meg a műszaki egységek katonáit. A Pasubio kemény sziklája szintén rendkívül megnehezítette az előrehaladást. A kőzet természetesen hatással volt a robbanásra is. Többek között ennek volt köszönhető, hogy az ősz folyamán mindkét oldalról egymást követték a robbantások. A 40–50 méter mélyen elhelyezett, akár 4000–6000 kg mennyiségű robbanóanyag ugyanis gyakran csak elhanyagolható hatást ért el. Erre egy további példa, hogy az olaszok 1917. október elején az osztrák magyar becslések szerint 8000–12 000 kg robbanóanyagot hoztak működésbe, azonban ennek is csak csekély hatása volt és alapvetően nem befolyásolt a felszíni harcokat. 22
1916. december 24-én magyarok robbantottak be egy aknát, 3000 kg robbanóanyaggal. „Detonáció nem volt hallható, csak tompa, földrengésszerű zaj. A sziklafal egy része blokkban levált és nagy kékes láng csapott fel a repedésekből.” Ez valójában egy sikeres védőrobbantás volt, amellyel egy hasonló olasz műveletet akartak megakadályozni. A széngáz okozta mérgezések még két hét múlva is szedték áldozataikat.
1917. február másodikán az olaszok robbantottak, ennek következtében meghalt négy komáromi árkász. A magyar műszakiak is folyamatosan dolgoztak. Az olasz állások alatti munka továbbra is ember feletti teljesítményt követelt meg. Minél mélyebbre és minél tovább haladtak előre, annál nehezebb volt biztosítani az erőforrást. A hosszú vezetékek miatt kevés volt a nyomás a pneumatikus fúrókban. Az elégtelen szellőzés miatt folyamatosan rosszul lettek a katonák. Az elektromotorok alkalmazása pedig azzal a veszéllyel járt, hogy a zaj elárulja a föld alatt dolgozó árkászokat.
Végül is március elejére sikerült kialakítani egy 4X4 méteres aknafolyosót. Nem kevesebb, mint 60 000 kg robbanóanyagot, nagyrészt ammonált halmoztak fel az aknakamrákban. Emellett még 300 kg ekrazitot használtak a berobbantáshoz. Az utolsó szakaszon már oxigénpalackokkal dolgoztak a komáromiak. Érdemes itt visszautalni arra, hogy a Cimonén felhalmozott, jóval szerényebb mennyiségű robbanóanyag milyen drasztikus mértékben alakította át a Cimone csúcsát. Ehhez képest a Pasubión alkalmazott robbanóanyag többszöröse volt a korábban említett mennyiségnek.
A Cimonéhoz hasonlóan a robbantás előtt itt is sikerült észrevétlenül kiüríteni az osztrák-magyar állásokat. Mindemellett a támadásra összevont csapatok készenlétben várták a parancsot.
1917. március 13-án, 4 óra 30 perckor bekövetkezett a detonáció. Az olaszok által tartott, hóval fedett hegycsúcs egyszerűen összeomlott és hatalmas lángok borították be az olasz hegyivadászok, az Alpinik állásait. A hegy mélyén összeszorult gáz helyenként 40–50 méteres lángokban csapott a magasba. A gázok lángolva lövelltek ki még az osztrák-magyar oldalon is a saját tárnából, annak ellenére, hogy lezárták a járatot. Az olasz állások szörnyű máglyaként égtek, mintegy húsz percen át. A levegőt kétségbeesett Aiuto! (Segítség!) kiáltások töltötték meg.
A forrásokból arra lehet következtetni, hogy az osztrák-magyar robbantás erejét tovább növelte, hogy az árkászoknak – szándékukon kívül – nagy valószínűséggel sikerült berobbantani egy föléjük, vagy mellettük fúrt olasz ellenaknát is. Ezzel a délnyugati hadszíntér legnagyobb és az egész első világháború egyik legjelentősebb robbantásos hadműveletét hajtották végre.
A szörnyű detonáció következtében a csúcson maradt Alpini század egyszerűen eltűnt, szó szerint „köddé vált”. Az osztrák magyar csapatok azonban nem tudták kihasználni a robbantást. Az olasz tüzérség ugyanis szintén készült az említett olasz akna berobbantására, tehát az olaszok is éppen támadni készültek. A magyar árkászok robbantása nagy valószínűséggel csak kevéssel előzte meg a hasonló olasz műveletet. Mindennek köszönhetően az olasz tüzérség viszont azonnal zárótüzet zúdított a kráterre. Az osztrák-magyar rohamcsapatok tehát nem tudták visszafoglalni a stratégiai jelentőségű csúcsot. A komáromiakat a tíz hónapnyi, idegőrlő munka és a harcokban elszenvedett veszteségek után visszavonták pihenésre Trientbe (ma Trento). Érdekességképpen megemlíthető, hogy a Pasubión a föld alatti munkák nagy részét irányító Endrődy főhadnagyot 1918-ban a Cimonéra vezényelték át, ahol egy gránátszilánk okozta a halálát. 23
Így zárult tehát a Nagy Háború egyik legjelentősebb robbantásos hadművelete. Bár a Pasubión jóval nagyobb mennyiségű robbanóanyagot használtak, a Cimonén végrehajtott hadművelettel szemben itt mégsem tudták kiaknázni a robbantás okozta károkat és zűrzavart.
————————————————————–
1 JAHR 1917 WINTER.
2 A teljesség igénye nélkül: DOMOKOS 2021. 61., 67–70. TÓZSA-RIGÓ 2021. TÓZSA-RIGÓ 2022 37–39.
3 FELKEL 2025 6/7. 57–58.
4 MINENSPRENGUNGEN.
5 HOEN 1931. 526.
6 A Strafexpeditionhoz: TÓZSA-RIGÓ 2024.
7 HAJDU–POLLMANN 2014. 198.
8 ECOMUSEO. Grande Guerra Prealpi Vicentine. Monte Cimone.
9 HUEBER 1936. 236–269.
10 HUEBER 1936. 238., 351.
11 MATTERN.
12 HUEBER 1936. 349.
13 MATTERN.
14 HUEBER 1936. 349.
15 HUEBER 1936. 355.
16 HOEN 1931. 516. A tölteteket a korábban már említett tiszt, Mlaker főhadnagy hozta működésbe. Hueber 1936.
355.
17 HUEBER 1936. 356.
18 HOEN 1931. 520.
19 GILIO 2020. 67.
20 RAUCHENSTEINER 2017. 425–426.
21 MINENSPRENGUNGEN.
22 KÁPLÁR 2014.
Bibliográfia
Szakirodalom
DOMOKOS György: Kő és tűz. Erődépítészet- és tűzérségtörténeti tanulmányok. Budapest,
2021.
FELKEL, Alain: Der Minenkrieg von Messines, 1917. Militär und Geschichte 2025 6/7. 56–63.
GILIO, Alberto di: L’Offensiva di Primavera. 1916: Strafexpedition. La più grande battaglia
mai combattuta in montagna. Venezia, 2020.
HAJDU Tibor – POLLMANN Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914–1918. Budapest,
2014.
HOEN, Max von: Geschichte des salzburgisch-oberösterreichischen K.u.k. Infanterie-
Regiments Erzherzog Rainer Nr. 59 für den Zeitraum des Weltkrieges 1914–1918. Salzburg, 1931.
https://digi.landesbibliothek.at/viewer/image/AC02674065/498/LOG_0266/
HUEBER, Anton: Die Rainer am Cimone. Erinnerungen an ruhmreiche Tage. Salzburg, 1936.
https://digi.landesbibliothek.at/viewer/fullscreen/AC04989180/1/
RAUCHENSTEINER, Manfried: Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása. Budapest,
2017.
Online források
JAHR 1917 WINTER mit 9 Meter Schnee und vielen Lawinenopfern. Der Minenkrieg dauert fort.
Museo della Grande Guerra Cortina d’Ampezzo.
https://www.cortinamuseoguerra.it/die-kriegsjahre/anno-1917-inverno-con-9-metri-di-neve-molte-vittime-di-slavine/?lang=de
KÁPLÁR Béla: Az 1./6. komáromi árkászszázad emlékére. 2014. február 28.
https://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=27703
MINENSPRENGUNGEN. Die 34 Minensprengungen an der Tiroler Gebirgsfront 1916–1918.
https://host10.ssl-net.net/rainerregiment_at/joomla/index.php?option=com_content&view=article&id=381&Ite
mid=311
TÓZSA-RIGÓ Attila 2021: Hírek nyugaton egy keleti háborúról – Esztergom 1595. évi ostroma II.
https://arsmilitaria.blog.hu/2021/03/21/hirek_nyugaton_egy_keleti_haborurol_esztergom_159
5_evi_ostroma_ii.
TÓZSA-RIGÓ Attila 2022: Brünn, 1645. Egy ostromlott város a harmincéves háború idején.
Gesta 9. (2022) 32–49.
TÓZSA-RIGÓ Attila 2024: A Strafexpedition, a Nagy Háború legnagyobb szabású
magashegységi támadó hadművelete. Vocis memoriae Kutatócsoport.
https://vocismemoriae.com/2024/12/30/a-strafexpedition-nagy-haboru-legnagyobb-szabasu-magashegysegi-tamado-hadmuvelete/.